Ha elvetődsz egy idegen helyre, ahol senki sem beszéli a nyelvedet (sőt még az angolt sem), mit teszel? Jó tudom, van aki elkezd magyarul beszélni, nem törődve azzal, hogy senki sem érti, de általában a legtöbben kedvesen megpróbálunk kézzel-lábbal mutogatni és valahogy elmagyarázni az érdekesen ránk bámuló idegennek, hogy mégis hogy a jó életbe jutunk el az x-y szállodába. Ha ügyesek vagyunk és a befogadó félnek is van némi fantáziája, akkor talán meg is ért minket, de benne van a pakliban, hogy valamelyik turistalátványossághoz irányít el minket és ott kezdhetjük az egészet elölről.

Valahogy így érezheti az újszülött is magát.

Itt van egy “anya” nevű egyén, akihez jó hozzá bújni, sőt még enni is ad, ha eléggé megszívom azt a rózsaszín valamijét, amit a számba ad… de sehogy sem tudja felfogni, hogy mit akarok.

Nemcsak Ő, de még az a nagy “apa” nevű egyén sem. Miért adnak enni, mikor én végre aludni szeretnék, vagy miért cserélik ki a pelust, pedig egyértelműen sírtam, hogy éhes vagyok, add már ide azt a cicit végre. Nem igaz már, csak állnak itt előttem és kétségbe vannak esve, pedig olyan egyértelmű, hogy mit akarok.

Hazaérkezik a kis jövevény és ott vagyunk “mi szülők” és bizony nézzük, hogy most mit is kellene csinálni ezzel a síró valamivel, ami még alig látszik ki a pólyából, de a hangja erősebb mint a légkalapácsnak, amivel éppen mellettünk bontják fel az aszfaltot. Mégis, hogyan fogjuk meg, mikor éhes, mikor cseréljük a pelenkát, mikor és legfőképpen hogyan fürdessük? Megannyi kérdés és magunknak kell a választ kideríteni. Ha még készültünk is a csöppség jöttére, hirtelen mindent elfelejtünk és görcsbe rándul a gyomrunk, hiszen most valamit tenni kellene, de nehogy rosszat tegyünk.
Persze a síró pólyacsomó érzi a bizonytalanságunkat és nem érti. Most neki is kétségbe kell esnie?

Ha ez a két szülő itt nem ért engem, mégis hova születtem, te jó ég!

A kezdeti göcsörtös kommunikáció persze idővel finomulni fog, amit az elején elképzelni sem tudunk. Hiszen azt gondoljuk, hogy ez a piciny csomag, mindenért sír. De az együtt töltött napi 24 óra a hetek során meghozza gyümölcsét. Nem értheti egy külső szemlélő, akinek még nem volt gyereke, hogy mégis hogyan tudjuk megkülönböztetni az éhes sírást, a nyűgös sírástól, a teli van a pelus nyekergést a hagyjál már végre aludni nyöszörgéstől, pedig nagyon is meg lehet. Az idő és a szükség kihegyezi ezen érzékünket és valljuk be: nem mi tanítjuk a gyereket kezdetben a kommunikációra, hanem nagyon is Ő tanít minket.  A jutalomfalat ilyenkor a szülők számára a rövidebb ideig való nyűglődés, hiszen a készenlétben álló, jól betanított szülő már az első hangra reagál és teszi a dolgát.

Azt hihetnénk, hogy eleinte, csak közöl és közöl (a sírás különböző formáiban) szinte mindig. Pedig, ha az első hat hét szülői zombiléte alatt egy csöppet képesek lennénk gondolkodni, rájönnénk, hogy nagyon is figyel  környezetére és  testünk minden rezdülését lereagálja. Érzi ha félünk, ha idegesek vagyunk, akkor ő is fél és ideges. De érzi, ha szívünket nyugalom és boldogság járja át, akkor ő is könnyen megnyugszik, bealszik. Az viszont a számomra még a mai napig rejtély, hogyan érzi azt a keskeny határt, ami az alváshiánytól meggyötört, zombi apukát/anyukát még elválasztja a teljes és végleges őrülettől és mikor már éppen átlépnének rajta, hirtelen a kisded elmosolyodik és elégedetten bealszik:

Na ez is megvolt mára. Ismét megmutattam nekik saját határaikat. Most már hagyom őket is aludni kicsit, de nem túl sokat, nehogy elbízzák magukat…