Tudom, szinte mindenki ismeri ezt a latin idézetet, köszönhetően Robin Williams nagyszerű alakításának az egyik kedvenc filmemben, a Holt költők társaságában. Aki nem látta feltétlenül nézze meg. Szerintem egy alapmű. Na, de nem azért idéztem, mert ma rendhagyó módon filmkritikával foglalkozom. Meghagyom a nálam nagyobb szakértőknek. Azért idéztem a címben, mert bár nagyon is ismerjük, de valahogy nagyon nem tudunk ezen iránymutatás szerint élni.
Általában kétféle ember van – erről mondjuk éppen egy rossz informatikus vicc jutott eszembe, miszerint 10 féle ember létezik, aki ismeri a bináris számokat, és aki nem – de félre téve a viccet, mielőtt elkattintanátok, én kétféle emberrel szoktam általában találkozni. Van, aki a múltban él (mereng a megtörtént dolgokon, akár búslakodik is, hogy miért nem történt másképpen) és van, aki a jövőben él, mindig álmokat sző, tervezget, hogyan és mit csináljon és akkor majd az milyen jó lesz. Én inkább az utóbbiba sorolnám magam. Viszont nagyon kevesen és nagyon rövid ideig élünk a mában. Ezért nem is tudjuk gyakran értékelni, de legfőképpen átélni a történéseket.
Engem leginkább a mába a 7 hónapos kislányom rángat vissza. Nem is csoda, hiszen Ő, mint minden gyerek a mában, a jelenben él.
Most tapasztal, most akar mindent. Most érez éhséget, ezért most akar enni. Most kakilt, ezért most akarja, hogy kicseréld a pelusát. Most fáradt, ezért most nyűgös. Most sikongat hangosabban, hogy felhívja a figyelmedet arra, hogy bizony Ő most van itt és most akarja, hogy játsszál vele. Most, most, most és most! Mintha egy akaratos gyerek lenne…
Hiszen az is, gyerek. De valóban akaratos? Inkább még nem alakult ki nála az idő fogalma. De nem kell már sokat várni és elindul majd azon az úton, ami felnőtt korára teljesen elragadja a mosttól, a mától, a jelentől.
Jó ez így? Talán itt van egy nagyszerű, lehet, hogy vissza sem térő alkalom, hogy csöppnyi gyermekünk és az ő szeretete segítsen minket visszarángatni a jelenbe, mert rajta kívül minden más ez ellen dolgozik. A mai technika, kiragad minket a jelenből egy virtuális térbe. A munka világa nem hagy minket megpihenni, csak azon jár az agyunk, hogy mit rontottunk el, vagy mit kell még megtennünk… Egyetlen pont van, mely hatalmas világítótoronyként mutatja az utat a múlt és jövő tengerén a jelen kikötője felé, az pedig saját gyermekünk.
Ő az, vagy ők azok, akikért leteszed a mobiltelefont, elfelejted a munkád, a holnapi feladataid és a tegnap hibáit. Vele, velük most kell ott lenned, és ha még alszik is éppen, csendben figyeld kicsit, a nyugodt arcát, a pici orrát, a lélegzetvételét (akár a kedves horkolását). És egyszerre rájössz, hogy semmi más nem számít, csak az a meghitt pillanat, aminek éppen teljesen átadtad magad.
Üdvözöllek – mondja a bakter – megérkeztél a jelen pályaudvarára, majd jól fejbe kólint a tárcsájával és felrak az induló sebesvonatra a jövőbe, vagy a múltba.
Mindegy, csak el innen gyorsan, nehogy hosszan megtapasztald azt a nagyszerű érzést, melyet a jelen nyújt neked, még a végén megszeretnéd és gyakrabban akarnál visszatérni…