... avagy Apa lettem

Címke: 2020

Második felvonás

Sokszor mondják, hogy a második rész már unalmas, ismétlés, nincs benne semmi új. Lehet, hogy ez igaz a filmekre, de semmiképpen sem igaz egy gyermek világrajövetelekor. A születés csodáját megtapasztalni (még akár csak külső szemlélőként is) nem lehet elégszer! De volt olyan pillanat, amikor még az is bizonytalanná vált, hogy Medveapu részt vehet a szülésen.

Ez a bolondos, szeszélyes, kegyetlen, veszélyes 2020. Csak két dolog volt biztos eddig ebben az évben: Ami már elmúlt, vagyis megtörtént és a Medvecsalád egy fővel gyarapodik.

Volt miért izgulnunk eleget, de leginkább az lett volna nagy veszteség számomra, ha a vírushelyzet miatt nem engedik az apás szülést. Volt is rá példa, egy hétig márciusban nem is engedték és szívből sajnálom azokat az apukákat, amiért nem tapasztalhatták meg élőben gyermekük világra jövetelét és az anyukákat is, hogy nem lehetett ott mellettük támogató párjuk.

Mi is történt? Kisfiunk, a trónörökös nem kapkodott. Nővérével ellentétben tovább élvezte az anyaméh biztonságos és meleg kényelmét. Nem volt elkésve, ha a szabályos terhességi időt nézzük, de mivel Medveanyu terhességi cukros volt ismét és minden igyekezete és a diéta ellenére sem úszta meg az inzulint, az orvosi előírások miatt hamarabb akarták beindítani a szülést. Talán a közelgő határidő, talán Medveanyu idegeskedése miatt, de a kis tökös úgy gondolta: Na nem, nem fognak engem itt végrehajtókkal kilakoltatni, inkább kiköltözöm magam…

Ismét hajnali órában kezdődtek a fájások és mivel első alkalommal is elég rövid volt a vajúdás, gyorsan kellet reagálnunk. Az előzővel szemben már ott volt a nővére, aki bár édesdeden aludt, mégsem hagyhattuk egyedül. A betervezett bébiszitterek sorra estek ki, köszönhetően az egyetem és kollégiumok bezárásának. Így maradt a Nagynéni, de ő egy órányira lakott, ezért Neki gyorsan kellett szedelőzködnie.

Kisöcsi egyre sűrűbben kopogtatott és már-már félő volt, hogy ha nem indulunk, nem érünk be időben, a Nagynéni már a város határában volt, ezért megkockáztattuk, hogy a nagy nővért hagyjuk 10 percig egyedül aludni otthon és elindultunk a kórházba. Szerencsére a nagylány észre sem vette, reggelig durmolt, mint egy rendes maci.

Medveanyu, ahogy az első vajúdása során, most is teljesen más tudatállapotba került. Nyugalomban, befelé, a teste jelzéseire figyelve összpontosított és csak a szükséges mértékben kommunikált kifelé a külvilággal. Előző alkalommal csak sodortak az események, de most jobban fel tudtam fogni mi is történik:

Nemcsak egy gyermek, de egy anya is születik újra, meg újra. Ott a szemem előtt teljesedik ki az, amire a kilenc hónapon át készül és ösztönösen tudja mit és mikor kell tennie. Ez nem tanulható, ez minden Nőben, Asszonyban benne van és mi férfiak csak irigykedve nézhetjük ezt a csodát.

Bár nem minden férfi nézte irigykedve, a portás azon a hajnalon inkább aggódva nézte – „Hívtam a liftet!” – felkiáltással, ahogy Medveanyu éppen guggolva rövideket lélegzett a klinika lépcsőjének aljában. A vírushelyzetre való tekintettel apuka nem kísérheti fel a szülészetre anyukát. Addig lent kell várakozni, amíg meg nem vizsgálják és ki nem derül, hogy tényleg szülés van folyamatba. Így Medveapu a csomagokkal a portán várakozott, bár tudtuk, hogy ezek nem fantomfájások, a szabály az szabály.

Csendes volt az eltöltött közös idő a portással azon a kora hajnalon. Ő nem volt egy szószátyár típus, az én gondolataim meg Medveanyu és a trónörökös körül forogtak, mintsem valami ütős kérdéssel megtörjem a csendet. Helyettem a telefon csörgése szakította félbe el sem kezdődött baráti beszélgetésünk fonalát és megkaptam az engedélyt, hogy felmehessek életem szerelméhez.

Az ügyeletes szülésznő első kérdése, hol van az asszony papucsa, mert az kell. Én meg siessek a beöltözéssel, ha a szülést is látni akarom és nemcsak a köldökzsinór elvágására toppanok be, mert a feje lassan már kint van a kicsinek.

Azta, ezek szerint anya nem tétlenkedett az alatt a tíz perc alatt, amíg én a portással barátkoztam…

Medveanyu már a szülőszobában volt mikor meglátott:

Te hol voltál ilyen „sokáig”? – kérdezte.

Ez a portás jó fej, be nem állt a szája. Annyit dumált, hogy észre sem vettem az idő múlását – válaszoltam.

Persze a kérdés költői volt, meg sem hallotta a válaszom. Ismét lezárt a külvilág felé és véraláfutásosra szorította a karom az újabb fájás során. Közben megérkezett a fogadott szülésznőnk és az orvosunk is. Nyugodtak volta, az első szülés tapasztalatából merítve, velem együtt sima ügynek tekintették. Anya tudja a dolgát, mi, mint apró mellékszereplők asszisztáltunk a színdarabhoz. Bár nekem és a főszereplőnek ez még csak a jól sikerült premier utáni első előadás volt, a többiek már túl voltak több ezer szereplésen.

Medveanyu csak tette a dolgát, az én karom meg kezdett zsibbadni, de mit számít egy kis fájdalom, ha a vége eufória.

És akkor a következőnél ne tartsd vissza, told! – hangzott az utasítás és Anya úgy cselekedett.

Te jó ég, mennyi haj – lepődtem meg, mikor a feje búbja megjelent. Nővére szinte kopaszon született, de neki rengeteg haja van. Kis pihenés, köldökzsinór igazítás, már nem kell nyomni erősen, jön magától és kint is van.

Gyönyörű padlizsán színű magzatburkos kisfiam.

Felsír, hiszen milyen dolog már, itt kint spórolnak a fűtéssel, hideg van, meg nagyon erős a világítás. De ahogy megérzi Anya meleg keblét, megnyugszik. Ez, ez a lüktetés ismerős, ez adta bent is az ütemet. „Ta-tam…ta-tam…” – ez ANYA!

Látom az Anyát és a Fiát. Még összeköti őket egy zsinór, amit nemsokára én vágok el, de éppen most, a szemem előtt egy sokkal szorosabb kötelék keletkezik. És ezt a köteléket soha, senki sem vághatja el!

B.Ú.É.K! – 2020

Érzem meleg leheleted a nyakamon. Ritmikusan, nyugodtan lélegzel. Tested a mellkasomon és hasamon pihen. Milyen jó, hogy ekkora a hasam, megtartja kicsiny tested. Alszol, de közben átkarolsz és nem eresztesz. Érezni akarod a nyaki ütőerem folyamatos lüktetését az arcodon, mellkasom ritmikus mozgását, ahogy az megemel és visszasüllyeszt kicsit. Pont, mint mikor még pár hetes voltál, éjjel nem tudtál aludni és csak rajtam nyugodtál meg. De most nappal van, lassan betöltöd a második életévedet és egy majdnem három órás műtétet pihensz ki éppen, az altatógáz még ki sem ürült teljesen, de tested már most regenerálódik, pihen és erőt gyűjt, hogy újra huncutkodhass, pörögj, futkározzál és kacagj. Medveapu is nyugodt már, megnyugtatja tested melege, egyenletes légzésed, mely minden egyes alkalommal melengeti a nyakam és a vállam, de legfőképpen a szívem. Medveanyu is nyugodt már, bár még izgatottságtól piroslik arca és csillog a szeme mellettünk. Neki pedig a legkevésbé kellene izgulnia, hiszen a kisöcsidet hordja a pocijában, aki már alig várja, hogy majd a nővérkéje bevezesse őt a nagyvilág rejtelmeibe.

Ennél jobban talán nem is kezdődhetne ez az év. Olyan gyorsan kaptuk a hírt, hogy nem sok időnk volt idegeskedni.

„Végre van implant és pár napon belül műtét.”

Itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen már sok kérdőjel keringhet a fejedben, kedves olvasó. Nem csodálom. Ez leginkább annak is köszönhető, hogy az elmúlt évben nem jutott időm a blog írására (vagy, ha úgy jobban tetszik, elhanyagoltam). Nem ígérem, hogy idén jobb lesz, de szeretnék többször írni, sűrűbben. Izgalmas év áll előttünk, remélem ebbe Téged is be tudlak vonni, legalább egy-két bejegyzés olvasása erejéig.

Szóval, ahogy általában egy sorozat évadindítóját szokták kezdeni: „Mi történt az előző részekben évben:”

Medveanyu kitartó volt és nem engedett véleményéből, ezért Medveapu megtört és belement kislányunk alapos (altatásban végezhető) hallásvizsgálatába, ami során kiderült, hogy Medveanyunak mindvégig igaza volt. Bár a szemünk fénye nagyon okos és könnyen megtéveszti a naiv szemlélődőt, de a látszat ellenére nem hall (illetve annyira keveset, hogy azt már-már hallókészülékkel sem lehet jelentős mértékben kompenzálni). Egy remény maradt, a Cochleáris Implantáció.

Fel is kerültünk a várólistára, de addig sem tétlenkedve elkezdődött még egyetlen gyermekünk hallásértés fejlesztése, hallókészülékkel. Ami, bár a tiszta beszédre nem alkalmas, de azért két dologra jó volt. Egyrészt szokta, hogy van valami a fülében/fülén és későbbiekben is jobban elviseli a sokkal drágább, de sérülékenyebb CI külső egységét, másrészt, ami még fontosabb, hogy hallásélényt adott. Szokhatta a hangokat, a beszéd dallamát, a zenét, amivel később még sok dolga lesz a fejlesztés során.

Így zárult a tavalyi évünk, fejlesztéssel, várakozással és a vizsgálatokkal, melyeknek mindenképpen meg kellett előznie a műtétet. Nem is reménykedtünk nagyon hamar ebben a műtétben, hiszen több mint hetven sorstársunk vár/várt eszközre és a klinika időnként kap pár darabot, de van, hogy több tízet is pályázatai során. Kiszámíthatatlan, mennyit kell várni, de mi eléggé elején voltunk a listának, tekintettel gyermekünk korára (két éves kora környékén érdemes megkapni az eszközt, mert később már a fejlesztés sokkal nehézkesebb, főleg mert a beszéd megtanulásához szükséges asszociációs agyi idegpályák fejlődése 4 éves kor körül lezárul és utána már, ha addig nem, nagyon nehéz tisztán és teljes mértékben megtanulni beszélni).

Szóval a várakozás a legrosszabb, hiszen bizonytalanság, ami az ember idegeit teljesen fel tudja őrölni. Főleg, ha nem is magunk miatt, hanem a gyerekünk miatt kell aggódni, idegeskedni.

Teltek múltak a hetek, hónapok. Bár a hallókészülékkel való fejlesztés is sok időt és odafigyelést igényel, a háttérben mindig ott motoszkált a kérdés, mikor lesz majd a műtét? Hogyan időzítsük az oltásokat, hiszen műtét előtt 2-4 héttel már nem lehet oltást beadni, mert nem altathatják. Ne legyen beteg, mikor a műtét lesz, mert akkor sem műtik meg. Ha gyerek közösségbe visszük, elkaphat valamit, de az sem jó, ha nem visszük gyerekek közé, mert most már igényli a vele közel azonos korúak társaságát. Nem könnyű penge élen táncolni és minden egyes döntésünk jól meg kellett rágnunk. Így telt el a karácsony és a szilveszter is.

Majd, ahogy már az elején írtam, az újév első napjaiban jött a hír, hogy kapott a klinika implantokat és sor kerülhet még most Januárban a műtétre. Kiscsillag egészséges volt szerencsére és ennek az orvosok részéről is örültek, gyorsan be is tervezték a műtétet, mielőtt ez az állapot változna. Még észhez térni sem volt időnk, máris bent voltunk a klinikán és befektettek minket (Medveanyu állapotára való tekintettel én maradtam bent kis csillagunkkal éjszakára).

Eljött a reggel és kapott egy bódító vegyületet, hogy a műtőbe nélkülünk be tudják vinni. Hozzám bújt még, amint a lifttel a műtő szintjére érkeztünk és a kedves műtőssegéd ott vette át tőlem. Még nyújtotta kicsiny karjait utánam, mikor távolodtak tőlem, de nem sírt, már bódult volt. Könnyes szemmel figyeltem, ahogy a műtő ajtaja becsukódik mögöttük.

Álltam ott még egy darabig, mélyeket lélegezve, majd visszamentem a szobánkba és elkezdődött eddigi életem leghosszabb két és fél órája. A világ összes órája összeesküdött ellenem. Falióra, a karórám, a nővérszoba órája, a folyosói óra. Mindben kifogyott az elem, meg sem mozdultak. Néha még, mintha tréfát akarnának űzni velem, visszafelé jártak. De minden rossznak vége szakad egyszer és bár kint a köd nehezen és sűrűn telepedett a városra, a szobában és szívemben napfény gyúlt, mikor a műtős fiú karjában megláttam újra, kicsiny védtelen testét. Felébred, nyűgös volt, az altató még erősen dolgozott benne, így visszazuhant az ágyra és aludt, de hozzám kellet még így is érnie.

Itt volt újra, itt mellettem, egyszerre sírtam és boldog voltam.

„Nem, nem engedlek el! Itt leszek veled mindig! Aludj most, pihenj! Nagyon ügyes voltál, a legügyesebb, az ÉN KIS LÁNYOM!”  

© 2025 Medveapu Blogja

Theme by Anders NorenUp ↑