Érzem meleg leheleted a nyakamon. Ritmikusan, nyugodtan lélegzel. Tested a mellkasomon és hasamon pihen. Milyen jó, hogy ekkora a hasam, megtartja kicsiny tested. Alszol, de közben átkarolsz és nem eresztesz. Érezni akarod a nyaki ütőerem folyamatos lüktetését az arcodon, mellkasom ritmikus mozgását, ahogy az megemel és visszasüllyeszt kicsit. Pont, mint mikor még pár hetes voltál, éjjel nem tudtál aludni és csak rajtam nyugodtál meg. De most nappal van, lassan betöltöd a második életévedet és egy majdnem három órás műtétet pihensz ki éppen, az altatógáz még ki sem ürült teljesen, de tested már most regenerálódik, pihen és erőt gyűjt, hogy újra huncutkodhass, pörögj, futkározzál és kacagj. Medveapu is nyugodt már, megnyugtatja tested melege, egyenletes légzésed, mely minden egyes alkalommal melengeti a nyakam és a vállam, de legfőképpen a szívem. Medveanyu is nyugodt már, bár még izgatottságtól piroslik arca és csillog a szeme mellettünk. Neki pedig a legkevésbé kellene izgulnia, hiszen a kisöcsidet hordja a pocijában, aki már alig várja, hogy majd a nővérkéje bevezesse őt a nagyvilág rejtelmeibe.
Ennél jobban talán nem is kezdődhetne ez az év. Olyan gyorsan kaptuk a hírt, hogy nem sok időnk volt idegeskedni.
„Végre van implant és pár napon belül műtét.”
Itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen már sok kérdőjel keringhet a fejedben, kedves olvasó. Nem csodálom. Ez leginkább annak is köszönhető, hogy az elmúlt évben nem jutott időm a blog írására (vagy, ha úgy jobban tetszik, elhanyagoltam). Nem ígérem, hogy idén jobb lesz, de szeretnék többször írni, sűrűbben. Izgalmas év áll előttünk, remélem ebbe Téged is be tudlak vonni, legalább egy-két bejegyzés olvasása erejéig.
Szóval, ahogy általában egy sorozat évadindítóját szokták kezdeni: „Mi történt az előző részekben évben:”
Medveanyu kitartó volt és nem engedett véleményéből, ezért Medveapu megtört és belement kislányunk alapos (altatásban végezhető) hallásvizsgálatába, ami során kiderült, hogy Medveanyunak mindvégig igaza volt. Bár a szemünk fénye nagyon okos és könnyen megtéveszti a naiv szemlélődőt, de a látszat ellenére nem hall (illetve annyira keveset, hogy azt már-már hallókészülékkel sem lehet jelentős mértékben kompenzálni). Egy remény maradt, a Cochleáris Implantáció.
Fel is kerültünk a várólistára, de addig sem tétlenkedve elkezdődött még egyetlen gyermekünk hallásértés fejlesztése, hallókészülékkel. Ami, bár a tiszta beszédre nem alkalmas, de azért két dologra jó volt. Egyrészt szokta, hogy van valami a fülében/fülén és későbbiekben is jobban elviseli a sokkal drágább, de sérülékenyebb CI külső egységét, másrészt, ami még fontosabb, hogy hallásélényt adott. Szokhatta a hangokat, a beszéd dallamát, a zenét, amivel később még sok dolga lesz a fejlesztés során.
Így zárult a tavalyi évünk, fejlesztéssel, várakozással és a vizsgálatokkal, melyeknek mindenképpen meg kellett előznie a műtétet. Nem is reménykedtünk nagyon hamar ebben a műtétben, hiszen több mint hetven sorstársunk vár/várt eszközre és a klinika időnként kap pár darabot, de van, hogy több tízet is pályázatai során. Kiszámíthatatlan, mennyit kell várni, de mi eléggé elején voltunk a listának, tekintettel gyermekünk korára (két éves kora környékén érdemes megkapni az eszközt, mert később már a fejlesztés sokkal nehézkesebb, főleg mert a beszéd megtanulásához szükséges asszociációs agyi idegpályák fejlődése 4 éves kor körül lezárul és utána már, ha addig nem, nagyon nehéz tisztán és teljes mértékben megtanulni beszélni).
Szóval a várakozás a legrosszabb, hiszen bizonytalanság, ami az ember idegeit teljesen fel tudja őrölni. Főleg, ha nem is magunk miatt, hanem a gyerekünk miatt kell aggódni, idegeskedni.
Teltek múltak a hetek, hónapok. Bár a hallókészülékkel való fejlesztés is sok időt és odafigyelést igényel, a háttérben mindig ott motoszkált a kérdés, mikor lesz majd a műtét? Hogyan időzítsük az oltásokat, hiszen műtét előtt 2-4 héttel már nem lehet oltást beadni, mert nem altathatják. Ne legyen beteg, mikor a műtét lesz, mert akkor sem műtik meg. Ha gyerek közösségbe visszük, elkaphat valamit, de az sem jó, ha nem visszük gyerekek közé, mert most már igényli a vele közel azonos korúak társaságát. Nem könnyű penge élen táncolni és minden egyes döntésünk jól meg kellett rágnunk. Így telt el a karácsony és a szilveszter is.
Majd, ahogy már az elején írtam, az újév első napjaiban jött a hír, hogy kapott a klinika implantokat és sor kerülhet még most Januárban a műtétre. Kiscsillag egészséges volt szerencsére és ennek az orvosok részéről is örültek, gyorsan be is tervezték a műtétet, mielőtt ez az állapot változna. Még észhez térni sem volt időnk, máris bent voltunk a klinikán és befektettek minket (Medveanyu állapotára való tekintettel én maradtam bent kis csillagunkkal éjszakára).
Eljött a reggel és kapott egy bódító vegyületet, hogy a műtőbe nélkülünk be tudják vinni. Hozzám bújt még, amint a lifttel a műtő szintjére érkeztünk és a kedves műtőssegéd ott vette át tőlem. Még nyújtotta kicsiny karjait utánam, mikor távolodtak tőlem, de nem sírt, már bódult volt. Könnyes szemmel figyeltem, ahogy a műtő ajtaja becsukódik mögöttük.
Álltam ott még egy darabig, mélyeket lélegezve, majd visszamentem a szobánkba és elkezdődött eddigi életem leghosszabb két és fél órája. A világ összes órája összeesküdött ellenem. Falióra, a karórám, a nővérszoba órája, a folyosói óra. Mindben kifogyott az elem, meg sem mozdultak. Néha még, mintha tréfát akarnának űzni velem, visszafelé jártak. De minden rossznak vége szakad egyszer és bár kint a köd nehezen és sűrűn telepedett a városra, a szobában és szívemben napfény gyúlt, mikor a műtős fiú karjában megláttam újra, kicsiny védtelen testét. Felébred, nyűgös volt, az altató még erősen dolgozott benne, így visszazuhant az ágyra és aludt, de hozzám kellet még így is érnie.
Itt volt újra, itt mellettem, egyszerre sírtam és boldog voltam.
„Nem, nem engedlek el! Itt leszek veled mindig! Aludj most, pihenj! Nagyon ügyes voltál, a legügyesebb, az ÉN KIS LÁNYOM!”