Olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam.
Az egyik pillanatban még a babaszobát csinosítgattuk, előkészítettük a bőröndöt. Természetesen a pillanatra vártunk már régóta, de valahogy még messzi, távoli eseménynek tűnt. Még nem fogod fel igazán, de agyban tudod és várod, hogy meglásd a kis csöppséget, viszont érzelmi szinten még nem vagy ott, nem éled át. Legalább is én nem éltem át, hogy apa leszek.
Ott van az a kicsiny élet, a páromból és belőlem és negyven héten át várom, hogy megláthassam. Egy idő után érzem rugdosását, érzem őt ott belül, beszélhetek hozzá, de nem válaszol. Láthatom egy zavaros, zajos az első tévéadásra emlékeztető mozgóképen keresztül, de nem tapinthatom. Olyan érzés kicsit, mikor van egy Porschéd, de nem ülhetsz bele, nem vezetheted, csak egy tejüvegen keresztül bámulhatod. Lehet, hogy a hasonlat nem a legjobb, de ott volt bennem a várakozás, mégsem tudtam magam elképzelni apaként. Milyen érzés lehet? Már-már azt hittem magamban, hogy nem is leszek igazi apa, mert nem tudom átérezni…
Utólag visszagondolva, teljesen természetesnek veszem, hogy akkoriban leginkább várandós kedvesemre koncentráltam, Ő miatta aggódtam leginkább, Őt fontam karjaim közé minden nap és bár az új élet növekedett benne, számomra mégis egy és bonthatatlan egész csak Ő volt.
Szóval elterveztük, felkészültünk (legalább is azt hittük) és vártunk… még 1 hónap… még 3 hét… 2 hét (de soká lesz még, első baba úgyis lassan jön)… majd jött egy kemény melegfront, március legelején és a legnagyobb kora hajnali havazás közepette ébresztett a párom, hogy valami történt, elfolyt belőle valami. Hirtelen erős izgatottság töltött el – de még itt sincs az ideje – ezer meg ezer gondolat kavargott bennem és bevallom, egyáltalán nem voltam nyugodt, ami azért is meglepő, mert kettőnk közül mindig én voltam a „nyugalom szigete”, az idegeskedés a párom reszortja. De ezen az éjszakán, teljesen szokatlan módon, Ő, életem szerelme, a legnagyobb nyugalomban volt. Szépen mondta, hogy mit kell még a bőröndbe pakolni, majd elment letusolni és hajat mosni, hiszen mégsem mehet be a kórházba csapzottan, persze mindeközben jöttek a fájások, először 8-10 percenként, majd már 5 percenként…
Érdemes lenne elindulni a kórházba
javasoltam és ezt nem csak én gondoltam így, hanem a mobil applikáció is jelezte, hogy ideje kocsiba szállni és irányt venni az ilyen eseményekre létrehozott valamilyen intézmény felé.
Első gyerekkel úgyis sokáig tart, nem akarok túl korán beérni
mondta szeretett nejem. Végül 3 perces fájásoknál elegem lett, nem várunk tovább, megyünk. Elindultunk az irgalmatlan havazásban, csúszós úton. Nincs közel hozzánk a kórház, de most még távolabbinak tűnt.
Három órával a burok repedése után nyomtam meg az ügyeleti csengőt. Sokan feltehetik a kérdést, nem volt választott orvosunk. De volt, sőt szülésznőnk is. A szülésznővel telefonon tartottuk is a kapcsolatot és bár a havazás őt is hátráltatta, igyekezett befele a kórházba. Viszont itt délen, legalább is ebben a kórházban az a rend és szokás, hogy a vajúdó kismamát először az ügyeletes szülészorvos vizsgálja meg és miután megállapítja, hogy tényleg szülés lesz és nem fantom fájdalom, akkor értesítik a fogadott orvost. Ez annyira jól sikerült, hogy a fiatal ügyeletes doki szeme teljesen elkerekedett, mikor belül kitapintotta a helyzetet és megkérdezte mégis hányadik szülésünk, mivel méhszáj addigra teljesen eltűnt és a kis jövevény kész volt lassan a kibújásra.
Talán mert ennyire gyorsan történt minden a kórházban meg még inkább felpörögtek az események nem is volt nagyon időm izgulni. De ha mégis lett volna egy lélegzetvételnyi pillanatom, megállni és átgondolni, akkor is csodálattal töltött volna el feleségem teljesen nyugodt hangulata. A fájások között mosolygott. Ezt nagyon nem vártam. Az elmúlt hónapokban arra edzettem magam, hogy majd nekem kell Őt nyugtatnom. Előadásról-előadásra mentünk. Több felkészítőn részt vettünk külön-külön, meg együtt is, amit Ő rendszeresen végig izgult, már-már minden extrém szituációt vizionált és volt, hogy nem tudott aludni. Most meg mosolyog, nyugodt és boldog… és még gázt sem szívott. Hihetetlen, akkor most én miért is vagyok itt. Nincs is rám szükség, csak láb alatt vagyok. Úgy kell engem kerülgetni… és akkor hirtelen ismét megragadja a karom, egy újabb fájás… hát ezért vagyok itt… körmeit is szinte belém mélyeszti, visszafogja a lélegzetét… majd vége, lazít a szorításon és rám néz… nem kellenek szavak, minden elnémul körülöttünk, a szeme szinte sugárzik a boldogságtól és a tekintete azt mondja, hogy
KÖSZÖNÖM!
Kéz a kézben töltöm vele az utolsó perceket és nem sokkal több mint négy és fél órával a fájások beindulása után kibújik egy fej, egy szinte padlizsán-lila baba feje, még pár pillanat és kint van a válla is majd kicsusszan az egész gyerek. Felsír (vagy nyöszörög inkább) és elégedetlenségét fejezi ki, hogy milyen hideg is van itt. Párom hasára helyezik és Ő sír a gyönyörűségtől. Nekem viszont zúg a fejem. Túltöltődtem az eseményektől, mintha az agyam leállt volna és csak egy robot irányítana belülről. Megkérdezik, hogy elvágom-e a köldökzsinórt, hát hogy a fenébe ne! Megteszem, készítem a fényképeket, de csak testben vagyok ott és egyszerűen nincs ideje a gondolataimnak leülepedni. Elviszik… elviszik a lányom. Még időm sem volt felocsúdni, még meg sem érinthettem és máris elviszik. Tudom, hogy csak lemossák, megmérik és felöltöztetik, de akkor is, éppen csak megláttam és máris elviszik. Én ott maradok szerelmem mellett a doki még befejezi amit kell, méhlepény egyben, minden kint, varrhatjuk a gátat és mehetünk a megfigyelőbe, ahol végre majd újra a gyerekkel lehetünk. Bár figyelmesek, de tudjuk, hogy igyekezni, kell, a szülőszobát már készítenék elő az újabb páciensnek, hiszen a front miatt ma telt ház van.
És a megfigyelőben újra itt hozzák, már pólyában, sokkal jobb színben. Mellre próbáljuk, de inkább fáradt mint éhes. Be is alszik hamar. Fejem még mindig teli gondolatokkal, szinte nem is vagyok jelen. Ott pihenünk mindhárman, de legalább is a lányok. Én bámulok ki magamból, arcomon észre sem vettem eddig, de már jó ideje csak mosolygok. Boldog vagyok, csak még nem fogtam fel teljesen. Kedvesem végre enni kap és lefürödhet én pedig átveszem a babát. Az alvó, csöppnyi szeretetcsomagot most végre ott tartom a karomban.
Megszűnik számomra idő és tér, a boldogság forró hullámokban tör rám és nem létezik más csak Ő meg én. Most, feleségem megismerése óta először, ismét szerelmes vagyok, csak ez most egy kicsit más fajta szerelem. Együtt akarok lenni vele éjjel és nappal. Szeretni akarom, védeni és tanítani. Bátorítani, ha elesik és támogatni, hogy fel tudjon újra kelni. Ölelni, ha vigasztalásra vágyik és vele nevetni, mikor boldog. Igen, most már tudom milyen érzés… apa lettem