Kategória: Uncategorized

Második felvonás

október 19, 2020 / Medveapu

Sokszor mondják, hogy a második rész már unalmas, ismétlés, nincs benne semmi új. Lehet, hogy ez igaz a filmekre, de semmiképpen sem igaz egy gyermek világrajövetelekor. A születés csodáját megtapasztalni (még akár csak külső szemlélőként is) nem lehet elégszer! De volt olyan pillanat, amikor még az is bizonytalanná vált, hogy Medveapu részt vehet a szülésen.

Ez a bolondos, szeszélyes, kegyetlen, veszélyes 2020. Csak két dolog volt biztos eddig ebben az évben: Ami már elmúlt, vagyis megtörtént és a Medvecsalád egy fővel gyarapodik.

Volt miért izgulnunk eleget, de leginkább az lett volna nagy veszteség számomra, ha a vírushelyzet miatt nem engedik az apás szülést. Volt is rá példa, egy hétig márciusban nem is engedték és szívből sajnálom azokat az apukákat, amiért nem tapasztalhatták meg élőben gyermekük világra jövetelét és az anyukákat is, hogy nem lehetett ott mellettük támogató párjuk.

Mi is történt? Kisfiunk, a trónörökös nem kapkodott. Nővérével ellentétben tovább élvezte az anyaméh biztonságos és meleg kényelmét. Nem volt elkésve, ha a szabályos terhességi időt nézzük, de mivel Medveanyu terhességi cukros volt ismét és minden igyekezete és a diéta ellenére sem úszta meg az inzulint, az orvosi előírások miatt hamarabb akarták beindítani a szülést. Talán a közelgő határidő, talán Medveanyu idegeskedése miatt, de a kis tökös úgy gondolta: Na nem, nem fognak engem itt végrehajtókkal kilakoltatni, inkább kiköltözöm magam…

Ismét hajnali órában kezdődtek a fájások és mivel első alkalommal is elég rövid volt a vajúdás, gyorsan kellet reagálnunk. Az előzővel szemben már ott volt a nővére, aki bár édesdeden aludt, mégsem hagyhattuk egyedül. A betervezett bébiszitterek sorra estek ki, köszönhetően az egyetem és kollégiumok bezárásának. Így maradt a Nagynéni, de ő egy órányira lakott, ezért Neki gyorsan kellett szedelőzködnie.

Kisöcsi egyre sűrűbben kopogtatott és már-már félő volt, hogy ha nem indulunk, nem érünk be időben, a Nagynéni már a város határában volt, ezért megkockáztattuk, hogy a nagy nővért hagyjuk 10 percig egyedül aludni otthon és elindultunk a kórházba. Szerencsére a nagylány észre sem vette, reggelig durmolt, mint egy rendes maci.

Medveanyu, ahogy az első vajúdása során, most is teljesen más tudatállapotba került. Nyugalomban, befelé, a teste jelzéseire figyelve összpontosított és csak a szükséges mértékben kommunikált kifelé a külvilággal. Előző alkalommal csak sodortak az események, de most jobban fel tudtam fogni mi is történik:

Nemcsak egy gyermek, de egy anya is születik újra, meg újra. Ott a szemem előtt teljesedik ki az, amire a Nő kilenc hónapon át készül és ösztönösen tudja mit és mikor kell tennie. Ez nem tanulható, ez minden Nőben, Asszonyban benne van és mi férfiak csak irigykedve nézhetjük ezt a csodát.

Bár nem minden férfi nézte irigykedve, a portás azon a hajnalon inkább aggódva nézte – „Hívtam a liftet!” – felkiáltással, ahogy Medveanyu éppen guggolva rövideket lélegzett a klinika lépcsőjének aljában. A vírushelyzetre való tekintettel apuka nem kísérheti fel a szülészetre anyukát. Addig lent kell várakozni, amíg meg nem vizsgálják és ki nem derül, hogy tényleg szülés van folyamatba. Így Medveapu a csomagokkal a portán várakozott, bár tudtuk, hogy ezek nem fantomfájások, a szabály az szabály.

Csendes volt az eltöltött közös idő a portással azon a kora hajnalon. Ő nem volt egy szószátyár típus, az én gondolataim meg Medveanyu és a trónörökös körül forogtak, mintsem valami ütős kérdéssel megtörjem a csendet. Helyettem a telefon csörgése szakította félbe el sem kezdődött baráti beszélgetésünk fonalát és megkaptam az engedélyt, hogy felmehessek életem szerelméhez.

Az ügyeletes szülésznő első kérdése, hol van az asszony papucsa, mert az kell. Én meg siessek a beöltözéssel, ha a szülést is látni akarom és nemcsak a köldökzsinór elvágására toppanok be, mert a feje lassan már kint van a kicsinek.

Azta, ezek szerint anya nem tétlenkedett az alatt a tíz perc alatt, amíg én a portással barátkoztam…

Medveanyu már a szülőszobában volt mikor meglátott:

Te hol voltál ilyen „sokáig”? – kérdezte.
Ez a portás jó fej, be nem állt a szája. Annyit dumált, hogy észre sem vettem az idő múlását – válaszoltam.

Persze a kérdés költői volt, meg sem hallotta a válaszom. Ismét lezárt a külvilág felé és véraláfutásosra szorította a karom az újabb fájás során. Közben megérkezett a fogadott szülésznőnk és az orvosunk is. Nyugodtak volta, az első szülés tapasztalatából merítve, velem együtt sima ügynek tekintették. Anya tudja a dolgát, mi, mint apró mellékszereplők asszisztáltunk a színdarabhoz. Bár nekem és a főszereplőnek ez még csak a jól sikerült premier utáni első előadás volt, a többiek már túl voltak több ezer szereplésen.

Medveanyu csak tette a dolgát, az én karom meg kezdett zsibbadni, de mit számít egy kis fájdalom, ha a vége eufória.

És akkor a következőnél ne tartsd vissza, told! – hangzott az utasítás és Anya úgy cselekedett.

Te jó ég, mennyi haj – lepődtem meg, mikor a feje búbja megjelent. Nővére szinte kopaszon született, de neki rengeteg haja van. Kis pihenés, köldökzsinór igazítás, már nem kell nyomni erősen, jön magától és kint is van.

Gyönyörű padlizsán színű magzatburkos kisfiam.

Felsír, hiszen milyen dolog már, itt kint spórolnak a fűtéssel, hideg van, meg nagyon erős a világítás. De ahogy megérzi Anya meleg keblét, megnyugszik. Ez, ez a lüktetés ismerős, ez adta bent is az ütemet. „Ta-tam…ta-tam…” – ez ANYA!

Látom az Anyát és a Fiát. Még összeköti őket egy zsinór, amit nemsokára én vágok el, de éppen most, a szemem előtt egy sokkal szorosabb kötelék keletkezik. És ezt a köteléket soha, senki sem vághatja el!

B.Ú.É.K! – 2020

január 26, 2020 / Medveapu

Érzem meleg leheleted a nyakamon. Ritmikusan, nyugodtan lélegzel. Tested a mellkasomon és hasamon pihen. Milyen jó, hogy ekkora a hasam, megtartja kicsiny tested. Alszol, de közben átkarolsz és nem eresztesz. Érezni akarod a nyaki ütőerem folyamatos lüktetését az arcodon, mellkasom ritmikus mozgását, ahogy az megemel és visszasüllyeszt kicsit. Pont, mint mikor még pár hetes voltál, éjjel nem tudtál aludni és csak rajtam nyugodtál meg. De most nappal van, lassan betöltöd a második életévedet és egy majdnem három órás műtétet pihensz ki éppen, az altatógáz még ki sem ürült teljesen, de tested már most regenerálódik, pihen és erőt gyűjt, hogy újra huncutkodhass, pörögj, futkározzál és kacagj. Medveapu is nyugodt már, megnyugtatja tested melege, egyenletes légzésed, mely minden egyes alkalommal melengeti a nyakam és a vállam, de legfőképpen a szívem. Medveanyu is nyugodt már, bár még izgatottságtól piroslik arca és csillog a szeme mellettünk. Neki pedig a legkevésbé kellene izgulnia, hiszen a kisöcsidet hordja a pocijában, aki már alig várja, hogy majd a nővérkéje bevezesse őt a nagyvilág rejtelmeibe.

Ennél jobban talán nem is kezdődhetne ez az év. Olyan gyorsan kaptuk a hírt, hogy nem sok időnk volt idegeskedni.

„Végre van implant és pár napon belül műtét.”

Itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen már sok kérdőjel keringhet a fejedben, kedves olvasó. Nem csodálom. Ez leginkább annak is köszönhető, hogy az elmúlt évben nem jutott időm a blog írására (vagy, ha úgy jobban tetszik, elhanyagoltam). Nem ígérem, hogy idén jobb lesz, de szeretnék többször írni, sűrűbben. Izgalmas év áll előttünk, remélem ebbe Téged is be tudlak vonni, legalább egy-két bejegyzés olvasása erejéig.

Szóval, ahogy általában egy sorozat évadindítóját szokták kezdeni: „Mi történt az előző ~~részekben~~ évben:”

Medveanyu kitartó volt és nem engedett véleményéből, ezért Medveapu megtört és belement kislányunk alapos (altatásban végezhető) hallásvizsgálatába, ami során kiderült, hogy Medveanyunak mindvégig igaza volt. Bár a szemünk fénye nagyon okos és könnyen megtéveszti a naiv szemlélődőt, de a látszat ellenére nem hall (illetve annyira keveset, hogy azt már-már hallókészülékkel sem lehet jelentős mértékben kompenzálni). Egy remény maradt, a Cochleáris Implantáció.

Fel is kerültünk a várólistára, de addig sem tétlenkedve elkezdődött még egyetlen gyermekünk hallásértés fejlesztése, hallókészülékkel. Ami, bár a tiszta beszédre nem alkalmas, de azért két dologra jó volt. Egyrészt szokta, hogy van valami a fülében/fülén és későbbiekben is jobban elviseli a sokkal drágább, de sérülékenyebb CI külső egységét, másrészt, ami még fontosabb, hogy hallásélényt adott. Szokhatta a hangokat, a beszéd dallamát, a zenét, amivel később még sok dolga lesz a fejlesztés során.

Így zárult a tavalyi évünk, fejlesztéssel, várakozással és a vizsgálatokkal, melyeknek mindenképpen meg kellett előznie a műtétet. Nem is reménykedtünk nagyon hamar ebben a műtétben, hiszen több mint hetven sorstársunk vár/várt eszközre és a klinika időnként kap pár darabot, de van, hogy több tízet is pályázatai során. Kiszámíthatatlan, mennyit kell várni, de mi eléggé elején voltunk a listának, tekintettel gyermekünk korára (két éves kora környékén érdemes megkapni az eszközt, mert később már a fejlesztés sokkal nehézkesebb, főleg mert a beszéd megtanulásához szükséges asszociációs agyi idegpályák fejlődése 4 éves kor körül lezárul és utána már, ha addig nem, nagyon nehéz tisztán és teljes mértékben megtanulni beszélni).

Szóval a várakozás a legrosszabb, hiszen bizonytalanság, ami az ember idegeit teljesen fel tudja őrölni. Főleg, ha nem is magunk miatt, hanem a gyerekünk miatt kell aggódni, idegeskedni.

Teltek múltak a hetek, hónapok. Bár a hallókészülékkel való fejlesztés is sok időt és odafigyelést igényel, a háttérben mindig ott motoszkált a kérdés, mikor lesz majd a műtét? Hogyan időzítsük az oltásokat, hiszen műtét előtt 2-4 héttel már nem lehet oltást beadni, mert nem altathatják. Ne legyen beteg, mikor a műtét lesz, mert akkor sem műtik meg. Ha gyerek közösségbe visszük, elkaphat valamit, de az sem jó, ha nem visszük gyerekek közé, mert most már igényli a vele közel azonos korúak társaságát. Nem könnyű penge élen táncolni és minden egyes döntésünk jól meg kellett rágnunk. Így telt el a karácsony és a szilveszter is.

Majd, ahogy már az elején írtam, az újév első napjaiban jött a hír, hogy kapott a klinika implantokat és sor kerülhet még most Januárban a műtétre. Kiscsillag egészséges volt szerencsére és ennek az orvosok részéről is örültek, gyorsan be is tervezték a műtétet, mielőtt ez az állapot változna. Még észhez térni sem volt időnk, máris bent voltunk a klinikán és befektettek minket (Medveanyu állapotára való tekintettel én maradtam bent kis csillagunkkal éjszakára).

Eljött a reggel és kapott egy bódító vegyületet, hogy a műtőbe nélkülünk be tudják vinni. Hozzám bújt még, amint a lifttel a műtő szintjére érkeztünk és a kedves műtőssegéd ott vette át tőlem. Még nyújtotta kicsiny karjait utánam, mikor távolodtak tőlem, de nem sírt, már bódult volt. Könnyes szemmel figyeltem, ahogy a műtő ajtaja becsukódik mögöttük.

Álltam ott még egy darabig, mélyeket lélegezve, majd visszamentem a szobánkba és elkezdődött eddigi életem leghosszabb két és fél órája. A világ összes órája összeesküdött ellenem. Falióra, a karórám, a nővérszoba órája, a folyosói óra. Mindben kifogyott az elem, meg sem mozdultak. Néha még, mintha tréfát akarnának űzni velem, visszafelé jártak. De minden rossznak vége szakad egyszer és bár kint a köd nehezen és sűrűn telepedett a városra, a szobában és szívemben napfény gyúlt, mikor a műtős fiú karjában megláttam újra, kicsiny védtelen testét. Felébred, nyűgös volt, az altató még erősen dolgozott benne, így visszazuhant az ágyra és aludt, de hozzám kellet még így is érnie.

Itt volt újra, itt mellettem, egyszerre sírtam és boldog voltam.

„Nem, nem engedlek el! Itt leszek veled mindig! Aludj most, pihenj! Nagyon ügyes voltál, a legügyesebb, az ÉN KIS LÁNYOM!”

Carpe diem!

október 18, 2018 / Medveapu

Tudom, szinte mindenki ismeri ezt a latin idézetet, köszönhetően Robin Williams nagyszerű alakításának az egyik kedvenc filmemben, a Holt költők társaságában. Aki nem látta feltétlenül nézze meg. Szerintem egy alapmű. Na, de nem azért idéztem, mert ma rendhagyó módon filmkritikával foglalkozom. Meghagyom a nálam nagyobb szakértőknek. Azért idéztem a címben, mert bár nagyon is ismerjük, de valahogy nagyon nem tudunk ezen iránymutatás szerint élni.

Általában kétféle ember van – erről mondjuk éppen egy rossz informatikus vicc jutott eszembe, miszerint 10 féle ember létezik, aki ismeri a bináris számokat, és aki nem – de félre téve a viccet, mielőtt elkattintanátok, én kétféle emberrel szoktam általában találkozni. Van, aki a múltban él (mereng a megtörtént dolgokon, akár búslakodik is, hogy miért nem történt másképpen) és van, aki a jövőben él, mindig álmokat sző, tervezget, hogyan és mit csináljon és akkor majd az milyen jó lesz. Én inkább az utóbbiba sorolnám magam. Viszont nagyon kevesen és nagyon rövid ideig élünk a mában. Ezért nem is tudjuk gyakran értékelni, de legfőképpen átélni a történéseket.

Engem leginkább a mába a 7 hónapos kislányom rángat vissza. Nem is csoda, hiszen Ő, mint minden gyerek a mában, a jelenben él.

Most tapasztal, most akar mindent. Most érez éhséget, ezért most akar enni. Most kakilt, ezért most akarja, hogy kicseréld a pelusát. Most fáradt, ezért most nyűgös. Most sikongat hangosabban, hogy felhívja a figyelmedet arra, hogy bizony Ő most van itt és most akarja, hogy játsszál vele. Most, most, most és most! Mintha egy akaratos gyerek lenne…

Hiszen az is, gyerek. De valóban akaratos? Inkább még nem alakult ki nála az idő fogalma. De nem kell már sokat várni és elindul majd azon az úton, ami felnőtt korára teljesen elragadja a mosttól, a mától, a jelentől.

Jó ez így? Talán itt van egy nagyszerű, lehet, hogy vissza sem térő alkalom, hogy csöppnyi gyermekünk és az ő szeretete segítsen minket visszarángatni a jelenbe, mert rajta kívül minden más ez ellen dolgozik. A mai technika, kiragad minket a jelenből egy virtuális térbe. A munka világa nem hagy minket megpihenni, csak azon jár az agyunk, hogy mit rontottunk el, vagy mit kell még megtennünk… Egyetlen pont van, mely hatalmas világítótoronyként mutatja az utat a múlt és jövő tengerén a jelen kikötője felé, az pedig saját gyermekünk.

Ő az, vagy ők azok, akikért leteszed a mobiltelefont, elfelejted a munkád, a holnapi feladataid és a tegnap hibáit. Vele, velük most kell ott lenned, és ha még alszik is éppen, csendben figyeld kicsit, a nyugodt arcát, a pici orrát, a lélegzetvételét (akár a kedves horkolását). És egyszerre rájössz, hogy semmi más nem számít, csak az a meghitt pillanat, aminek éppen teljesen átadtad magad.

Üdvözöllek – mondja a bakter – megérkeztél a jelen pályaudvarára, majd jól fejbe kólint a tárcsájával és felrak az induló sebesvonatra a jövőbe, vagy a múltba.

Mindegy, csak el innen gyorsan, nehogy hosszan megtapasztald azt a nagyszerű érzést, melyet a jelen nyújt neked, még a végén megszeretnéd és gyakrabban akarnál visszatérni…

Kommunikáció az alapoktól

július 14, 2018 / Medveapu

Ha elvetődsz egy idegen helyre, ahol senki sem beszéli a nyelvedet (sőt még az angolt sem), mit teszel? Jó tudom, van aki elkezd magyarul beszélni, nem törődve azzal, hogy senki sem érti, de általában a legtöbben kedvesen megpróbálunk kézzel-lábbal mutogatni és valahogy elmagyarázni az érdekesen ránk bámuló idegennek, hogy mégis hogy a jó életbe jutunk el az x-y szállodába. Ha ügyesek vagyunk és a befogadó félnek is van némi fantáziája, akkor talán meg is ért minket, de benne van a pakliban, hogy valamelyik turistalátványossághoz irányít el minket és ott kezdhetjük az egészet elölről.

Valahogy így érezheti az újszülött is magát.

Itt van egy “anya” nevű egyén, akihez jó hozzá bújni, sőt még enni is ad, ha eléggé megszívom azt a rózsaszín valamijét, amit a számba ad… de sehogy sem tudja felfogni, hogy mit akarok.

Nemcsak Ő, de még az a nagy “apa” nevű egyén sem. Miért adnak enni, mikor én végre aludni szeretnék, vagy miért cserélik ki a pelust, pedig egyértelműen sírtam, hogy éhes vagyok, add már ide azt a cicit végre. Nem igaz már, csak állnak itt előttem és kétségbe vannak esve, pedig olyan egyértelmű, hogy mit akarok.

Hazaérkezik a kis jövevény és ott vagyunk “mi szülők” és bizony nézzük, hogy most mit is kellene csinálni ezzel a síró valamivel, ami még alig látszik ki a pólyából, de a hangja erősebb mint a légkalapácsnak, amivel éppen mellettünk bontják fel az aszfaltot. Mégis, hogyan fogjuk meg, mikor éhes, mikor cseréljük a pelenkát, mikor és legfőképpen hogyan fürdessük? Megannyi kérdés és magunknak kell a választ kideríteni. Ha még készültünk is a csöppség jöttére, hirtelen mindent elfelejtünk és görcsbe rándul a gyomrunk, hiszen most valamit tenni kellene, de nehogy rosszat tegyünk.
Persze a síró pólyacsomó érzi a bizonytalanságunkat és nem érti. Most neki is kétségbe kell esnie?

Ha ez a két szülő itt nem ért engem, mégis hova születtem, te jó ég!

A kezdeti göcsörtös kommunikáció persze idővel finomulni fog, amit az elején elképzelni sem tudunk. Hiszen azt gondoljuk, hogy ez a piciny csomag, mindenért sír. De az együtt töltött napi 24 óra a hetek során meghozza gyümölcsét. Nem értheti egy külső szemlélő, akinek még nem volt gyereke, hogy mégis hogyan tudjuk megkülönböztetni az éhes sírást, a nyűgös sírástól, a teli van a pelus nyekergést a hagyjál már végre aludni nyöszörgéstől, pedig nagyon is meg lehet. Az idő és a szükség kihegyezi ezen érzékünket és valljuk be: nem mi tanítjuk a gyereket kezdetben a kommunikációra, hanem nagyon is Ő tanít minket. A jutalomfalat ilyenkor a szülők számára a rövidebb ideig való nyűglődés, hiszen a készenlétben álló, jól betanított szülő már az első hangra reagál és teszi a dolgát.

Azt hihetnénk, hogy eleinte, csak közöl és közöl (a sírás különböző formáiban) szinte mindig. Pedig, ha az első hat hét szülői zombiléte alatt egy csöppet képesek lennénk gondolkodni, rájönnénk, hogy nagyon is figyel környezetére és testünk minden rezdülését lereagálja. Érzi ha félünk, ha idegesek vagyunk, akkor ő is fél és ideges. De érzi, ha szívünket nyugalom és boldogság járja át, akkor ő is könnyen megnyugszik, bealszik. Az viszont a számomra még a mai napig rejtély, hogyan érzi azt a keskeny határt, ami az alváshiánytól meggyötört, zombi apukát/anyukát még elválasztja a teljes és végleges őrülettől és mikor már éppen átlépnének rajta, hirtelen a kisded elmosolyodik és elégedetten bealszik:

Na ez is megvolt mára. Ismét megmutattam nekik saját határaikat. Most már hagyom őket is aludni kicsit, de nem túl sokat, nehogy elbízzák magukat…

Rendszer a mindennapokban

június 14, 2018 / Medveapu

A rendszer vagy rendszeresség egész életemben távol állt tőlem. Na jó, talán voltak bizonyos kapaszkodó pontok, mint a munkakezdés vagy az esti híradó időpontja, de ezek sem voltak annyira kőbe vésve. Munkámnak hála nem kellett pontban 8 órakor megjelennem a munkahelyen, szabadabb reggeli kezdés mindig meg volt engedve, a lényeg a munka elvégzésén volt. Feleségem is, hozzám hasonlóan, szabadabban értelmezte az idő fogalmát és a napi rutint. Ez véleményem szerint azért is jó volt, mert szabad utat engedett a spontán ötleteknek. Nem stresszeltük magunkat, ha nem értünk haza időben, helyette inkább mentünk pár kört a városban. Vagy fogtuk magunkat hétvégén és kiruccantunk távolabbra, majd lesz szállás valahol alapon, vagy ha nincs, az sem baj… Emlékszem, egy nyári szombat este 8 óra körül kitaláltuk, hogy elmegyünk a Balatonra egy jó buliba, mert ott van pár jó ismerős. Tudni kell, hogy tőlünk azért jó 4 órás út a magyar tenger. Gyerünk! Bedobtunk egy-egy váltóruhát meg persze fürdőruci és törölközőt, hiszen mégiscsak a Balcsi és elindultunk. Szállás persze nem volt, de mi a probléma, buli után hajnalban egy jó lángos, majd irány a strand, ahol aludtunk az árnyékban pár órát mielőtt visszajöttünk.

Ebbe a spontán, kötöttségektől szinte mentes életünkbe robbant be 90 dB-es hanggal szemünk fénye, az újszülött kislányunk. Még az ismerkedő köröket sem tudtuk le vele igazán, máris felmerült az első sarkalatos kérdés:

Milyen gyakran fürdessük?

Nem is olyan egyszerű ez a kérdés, mint amilyennek látszik. Két felé ossza társadalmunkat. Vannak a „kétnaponta, vagy ritkábban elég fürdetni, hiszen nem koszolódik még a kezünkben” hívők, illetve a „naponta kell, hiszen ezzel adunk keretet a napnak és a baba megszokja ezt a rutint” hívők tábora. Bevallom, még gyerekmentesen én inkább az előbbivel azonosultam, de sosem voltam olyan ember, aki a nézeteit nem képes felülvizsgálni a körülmények fényében.

Valahogy, úgy éreztük, hogy a fürdés bevezetése jobb, ha napi szinten történik apró szerelmünk életébe. Az első két nap nem is tetszett neki a dolog, végigsírta, bár ez szólhatott a mi kezdeti bénázásunknak is, de a védőnő jó ötletet adott, hogy több vízbe fürdessük, hogy jól bele tudjon merülni. Ez nagyon bevált és a harmadik naptól már minden simán ment, zokszó nélkül.

Ha egy rendszeres tevékenység beteszi a lábát, már nem tehetsz semmit. Lassan, lépésről-lépésre mindent erre építesz fel és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy szinte a rutin és a rendszer rabjai lettünk…

Esti fürdetés 19:30 és 20:00 között

Vacsora (tej anyától csordultig)

Lecuppanás anya melléről egy elégedett „teli a poci” sóhaj kíséretében

Mély alvás kb. 15 percen belül

Hihetetlen, de bevált. Apa és Anya nem foglalkozik azzal az aprósággal, hogy már nincs változatos esti program, hiszen attól is boldogok, hogy bealudt végre a pici, csend és béke honol a házban.

A reggeli rutin már valahogy spontán alakult, nem volt egy kapaszkodó, mint a fürdés és nem is volt tudatos részünkről. Látszik is rajta, hogy ezt inkább a csöppség alakította, mint mi. Hozzá tartozik a történethez, hogy közöttünk alszik az ágyban, de erről majd egy másik bejegyzésben elmélkedem.

Hajnali 5 óra pár perc, a nap már fent az égen, a megtört sereg (apa és anya, aki még mindig nem szokott hozzá, hogy nem tud 6-7 órát egyhuzamban aludni) nagyban durmol még, ez ellen tenni kell valamit

Gügyörészés és sikongatás egyre erősebb és magasabb hangon míg apa vagy anya fel nem ébred

Apa résnyire nyitja a szemét, meglátott, nagy mosoly, hogy apa szíve korán reggel elolvadjon, az akció fele teljesítve

Átfordulunk anyához és folytatjuk a hangpróbát, mint mikor a zenészek hangolnak a koncert előtt

Anya szeme kipattan, Ő is megérdemel egy mosolyt. Majdnem teljes a siker…

Ha már úgy is fent vannak nyűgösködhetünk kicsit, hogy végre kikeljünk az ágyból, hiszen a világ felfedezésre vár ma is…

Jutalomból, mert ilyen ügyesek voltak, megengedek fél órát nekik a reggeli toalettre, amíg én a játszószőnyegen megbeszélem a plüss barátaimmal, hogy mit is álmodtam

Nem vonom kétségbe, sőt tapasztalom az ilyen esti és reggeli rutin hasznosságát. Tényleg keretet ad a napnak és már elég hamar megszokja a baba, hogy mi után mi következik és ez gyakran megnyugtató számára, legalább is ezt tapasztaltuk a mi lányunkkal. Mivel minden baba más, el tudom képzelni, hogy van ahol nem válik be. Azért vannak néha buktatói is az ilyen rendszerességnek, hiszen mi van, ha valami okból kifolyólag eltérünk a megszokott rutintól?

Eddig kétszer hagytuk ki a fürdetést, mivel picurkánk úgy bealudt, hogy finom ébresztgetéssel sem sikerült felkelteni. Na bumm, akkor kimarad, tényleg nem koszos, nincs gond, mindenki boldog, még az altatás problémáját is megoldottuk aznapra.

Na de mi van, ha megcsúszunk a programmal és nem érünk haza időben fürödni… Na itt már bekapcsol a belső riasztó és csöppnyi lányunk pontban 19:40-kor – de tényleg percre pontosan, órát lehetne hozzá igazítani – elkezd hisztizni, hogy ez így nincs rendben. Mindegy, hogy éppen még úton hazafelé a kocsiban vagyunk, vagy a boltban a pénztárnál fizetünk. 19:40, nem vagyunk otthon és nem engedi a fürdővizet apa, na itt a világ vége…

Talán az idő eldönti, hogy mégis mennyire feszes vagy rugalmas napi rutint érdemes tartani. Ma még nem merünk, drasztikusan eltérni tőle, mert az kihatással van az azt követő lépések mindegyikére és a felépített kártyavárat máris ledönti egy orkán erejű szél. Ha változtatni akarunk, akkor azt apránként, csak egy elemét kicsit módosítva tehetjük, mint mikor egy pálcikát próbálsz eltávolítani a marokkó játékban.

Apa lettem

június 6, 2018 / Medveapu

Olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam.

Az egyik pillanatban még a babaszobát csinosítgattuk, előkészítettük a bőröndöt. Természetesen a pillanatra vártunk már régóta, de valahogy még messzi, távoli eseménynek tűnt. Még nem fogod fel igazán, de agyban tudod és várod, hogy meglásd a kis csöppséget, viszont érzelmi szinten még nem vagy ott, nem éled át. Legalább is én nem éltem át, hogy apa leszek.

Ott van az a kicsiny élet, a páromból és belőlem és negyven héten át várom, hogy megláthassam. Egy idő után érzem rugdosását, érzem őt ott belül, beszélhetek hozzá, de nem válaszol. Láthatom egy zavaros, zajos az első tévéadásra emlékeztető mozgóképen keresztül, de nem tapinthatom. Olyan érzés kicsit, mikor van egy Porschéd, de nem ülhetsz bele, nem vezetheted, csak egy tejüvegen keresztül bámulhatod. Lehet, hogy a hasonlat nem a legjobb, de ott volt bennem a várakozás, mégsem tudtam magam elképzelni apaként. Milyen érzés lehet? Már-már azt hittem magamban, hogy nem is leszek igazi apa, mert nem tudom átérezni…

Utólag visszagondolva, teljesen természetesnek veszem, hogy akkoriban leginkább várandós kedvesemre koncentráltam, Ő miatta aggódtam leginkább, Őt fontam karjaim közé minden nap és bár az új élet növekedett benne, számomra mégis egy és bonthatatlan egész csak Ő volt.

Szóval elterveztük, felkészültünk (legalább is azt hittük) és vártunk… még 1 hónap… még 3 hét… 2 hét (de soká lesz még, első baba úgyis lassan jön)… majd jött egy kemény melegfront, március legelején és a legnagyobb kora hajnali havazás közepette ébresztett a párom, hogy valami történt, elfolyt belőle valami. Hirtelen erős izgatottság töltött el – de még itt sincs az ideje – ezer meg ezer gondolat kavargott bennem és bevallom, egyáltalán nem voltam nyugodt, ami azért is meglepő, mert kettőnk közül mindig én voltam a „nyugalom szigete”, az idegeskedés a párom reszortja. De ezen az éjszakán, teljesen szokatlan módon, Ő, életem szerelme, a legnagyobb nyugalomban volt. Szépen mondta, hogy mit kell még a bőröndbe pakolni, majd elment letusolni és hajat mosni, hiszen mégsem mehet be a kórházba csapzottan, persze mindeközben jöttek a fájások, először 8-10 percenként, majd már 5 percenként…

Érdemes lenne elindulni a kórházba

javasoltam és ezt nem csak én gondoltam így, hanem a mobil applikáció is jelezte, hogy ideje kocsiba szállni és irányt venni az ilyen eseményekre létrehozott valamilyen intézmény felé.

Első gyerekkel úgyis sokáig tart, nem akarok túl korán beérni

mondta szeretett nejem. Végül 3 perces fájásoknál elegem lett, nem várunk tovább, megyünk. Elindultunk az irgalmatlan havazásban, csúszós úton. Nincs közel hozzánk a kórház, de most még távolabbinak tűnt.

Három órával a burok repedése után nyomtam meg az ügyeleti csengőt. Sokan feltehetik a kérdést, nem volt választott orvosunk. De volt, sőt szülésznőnk is. A szülésznővel telefonon tartottuk is a kapcsolatot és bár a havazás őt is hátráltatta, igyekezett befele a kórházba. Viszont itt délen, legalább is ebben a kórházban az a rend és szokás, hogy a vajúdó kismamát először az ügyeletes szülészorvos vizsgálja meg és miután megállapítja, hogy tényleg szülés lesz és nem fantom fájdalom, akkor értesítik a fogadott orvost. Ez annyira jól sikerült, hogy a fiatal ügyeletes doki szeme teljesen elkerekedett, mikor belül kitapintotta a helyzetet és megkérdezte mégis hányadik szülésünk, mivel méhszáj addigra teljesen eltűnt és a kis jövevény kész volt lassan a kibújásra.

Talán mert ennyire gyorsan történt minden a kórházban meg még inkább felpörögtek az események nem is volt nagyon időm izgulni. De ha mégis lett volna egy lélegzetvételnyi pillanatom, megállni és átgondolni, akkor is csodálattal töltött volna el feleségem teljesen nyugodt hangulata. A fájások között mosolygott. Ezt nagyon nem vártam. Az elmúlt hónapokban arra edzettem magam, hogy majd nekem kell Őt nyugtatnom. Előadásról-előadásra mentünk. Több felkészítőn részt vettünk külön-külön, meg együtt is, amit Ő rendszeresen végig izgult, már-már minden extrém szituációt vizionált és volt, hogy nem tudott aludni. Most meg mosolyog, nyugodt és boldog… és még gázt sem szívott. Hihetetlen, akkor most én miért is vagyok itt. Nincs is rám szükség, csak láb alatt vagyok. Úgy kell engem kerülgetni… és akkor hirtelen ismét megragadja a karom, egy újabb fájás… hát ezért vagyok itt… körmeit is szinte belém mélyeszti, visszafogja a lélegzetét… majd vége, lazít a szorításon és rám néz… nem kellenek szavak, minden elnémul körülöttünk, a szeme szinte sugárzik a boldogságtól és a tekintete azt mondja, hogy

KÖSZÖNÖM!

Kéz a kézben töltöm vele az utolsó perceket és nem sokkal több mint négy és fél órával a fájások beindulása után kibújik egy fej, egy szinte padlizsán-lila baba feje, még pár pillanat és kint van a válla is majd kicsusszan az egész gyerek. Felsír (vagy nyöszörög inkább) és elégedetlenségét fejezi ki, hogy milyen hideg is van itt. Párom hasára helyezik és Ő sír a gyönyörűségtől. Nekem viszont zúg a fejem. Túltöltődtem az eseményektől, mintha az agyam leállt volna és csak egy robot irányítana belülről. Megkérdezik, hogy elvágom-e a köldökzsinórt, hát hogy a fenébe ne! Megteszem, készítem a fényképeket, de csak testben vagyok ott és egyszerűen nincs ideje a gondolataimnak leülepedni. Elviszik… elviszik a lányom. Még időm sem volt felocsúdni, még meg sem érinthettem és máris elviszik. Tudom, hogy csak lemossák, megmérik és felöltöztetik, de akkor is, éppen csak megláttam és máris elviszik. Én ott maradok szerelmem mellett a doki még befejezi amit kell, méhlepény egyben, minden kint, varrhatjuk a gátat és mehetünk a megfigyelőbe, ahol végre majd újra a gyerekkel lehetünk. Bár figyelmesek, de tudjuk, hogy igyekezni, kell, a szülőszobát már készítenék elő az újabb páciensnek, hiszen a front miatt ma telt ház van.

És a megfigyelőben újra itt hozzák, már pólyában, sokkal jobb színben. Mellre próbáljuk, de inkább fáradt mint éhes. Be is alszik hamar. Fejem még mindig teli gondolatokkal, szinte nem is vagyok jelen. Ott pihenünk mindhárman, de legalább is a lányok. Én bámulok ki magamból, arcomon észre sem vettem eddig, de már jó ideje csak mosolygok. Boldog vagyok, csak még nem fogtam fel teljesen. Kedvesem végre enni kap és lefürödhet én pedig átveszem a babát. Az alvó, csöppnyi szeretetcsomagot most végre ott tartom a karomban.

Megszűnik számomra idő és tér, a boldogság forró hullámokban tör rám és nem létezik más csak Ő meg én. Most, feleségem megismerése óta először, ismét szerelmes vagyok, csak ez most egy kicsit más fajta szerelem. Együtt akarok lenni vele éjjel és nappal. Szeretni akarom, védeni és tanítani. Bátorítani, ha elesik és támogatni, hogy fel tudjon újra kelni. Ölelni, ha vigasztalásra vágyik és vele nevetni, mikor boldog. Igen, most már tudom milyen érzés… apa lettem