Sokszor mondják, hogy a második rész már unalmas, ismétlés, nincs benne semmi új. Lehet, hogy ez igaz a filmekre, de semmiképpen sem igaz egy gyermek világrajövetelekor. A születés csodáját megtapasztalni (még akár csak külső szemlélőként is) nem lehet elégszer! De volt olyan pillanat, amikor még az is bizonytalanná vált, hogy Medveapu részt vehet a szülésen.
Ez a bolondos, szeszélyes, kegyetlen, veszélyes 2020. Csak két dolog volt biztos eddig ebben az évben: Ami már elmúlt, vagyis megtörtént és a Medvecsalád egy fővel gyarapodik.
Volt miért izgulnunk eleget, de leginkább az lett volna nagy veszteség számomra, ha a vírushelyzet miatt nem engedik az apás szülést. Volt is rá példa, egy hétig márciusban nem is engedték és szívből sajnálom azokat az apukákat, amiért nem tapasztalhatták meg élőben gyermekük világra jövetelét és az anyukákat is, hogy nem lehetett ott mellettük támogató párjuk.
Mi is történt? Kisfiunk, a trónörökös nem kapkodott. Nővérével ellentétben tovább élvezte az anyaméh biztonságos és meleg kényelmét. Nem volt elkésve, ha a szabályos terhességi időt nézzük, de mivel Medveanyu terhességi cukros volt ismét és minden igyekezete és a diéta ellenére sem úszta meg az inzulint, az orvosi előírások miatt hamarabb akarták beindítani a szülést. Talán a közelgő határidő, talán Medveanyu idegeskedése miatt, de a kis tökös úgy gondolta: Na nem, nem fognak engem itt végrehajtókkal kilakoltatni, inkább kiköltözöm magam…
Ismét hajnali órában kezdődtek a fájások és mivel első alkalommal is elég rövid volt a vajúdás, gyorsan kellet reagálnunk. Az előzővel szemben már ott volt a nővére, aki bár édesdeden aludt, mégsem hagyhattuk egyedül. A betervezett bébiszitterek sorra estek ki, köszönhetően az egyetem és kollégiumok bezárásának. Így maradt a Nagynéni, de ő egy órányira lakott, ezért Neki gyorsan kellett szedelőzködnie.
Kisöcsi egyre sűrűbben kopogtatott és már-már félő volt, hogy ha nem indulunk, nem érünk be időben, a Nagynéni már a város határában volt, ezért megkockáztattuk, hogy a nagy nővért hagyjuk 10 percig egyedül aludni otthon és elindultunk a kórházba. Szerencsére a nagylány észre sem vette, reggelig durmolt, mint egy rendes maci.
Medveanyu, ahogy az első vajúdása során, most is teljesen más tudatállapotba került. Nyugalomban, befelé, a teste jelzéseire figyelve összpontosított és csak a szükséges mértékben kommunikált kifelé a külvilággal. Előző alkalommal csak sodortak az események, de most jobban fel tudtam fogni mi is történik:
Nemcsak egy gyermek, de egy anya is születik újra, meg újra. Ott a szemem előtt teljesedik ki az, amire a Nő kilenc hónapon át készül és ösztönösen tudja mit és mikor kell tennie. Ez nem tanulható, ez minden Nőben, Asszonyban benne van és mi férfiak csak irigykedve nézhetjük ezt a csodát.
Bár nem minden férfi nézte irigykedve, a portás azon a hajnalon inkább aggódva nézte – „Hívtam a liftet!” – felkiáltással, ahogy Medveanyu éppen guggolva rövideket lélegzett a klinika lépcsőjének aljában. A vírushelyzetre való tekintettel apuka nem kísérheti fel a szülészetre anyukát. Addig lent kell várakozni, amíg meg nem vizsgálják és ki nem derül, hogy tényleg szülés van folyamatba. Így Medveapu a csomagokkal a portán várakozott, bár tudtuk, hogy ezek nem fantomfájások, a szabály az szabály.
Csendes volt az eltöltött közös idő a portással azon a kora hajnalon. Ő nem volt egy szószátyár típus, az én gondolataim meg Medveanyu és a trónörökös körül forogtak, mintsem valami ütős kérdéssel megtörjem a csendet. Helyettem a telefon csörgése szakította félbe el sem kezdődött baráti beszélgetésünk fonalát és megkaptam az engedélyt, hogy felmehessek életem szerelméhez.
Az ügyeletes szülésznő első kérdése, hol van az asszony papucsa, mert az kell. Én meg siessek a beöltözéssel, ha a szülést is látni akarom és nemcsak a köldökzsinór elvágására toppanok be, mert a feje lassan már kint van a kicsinek.
Azta, ezek szerint anya nem tétlenkedett az alatt a tíz perc alatt, amíg én a portással barátkoztam…
Medveanyu már a szülőszobában volt mikor meglátott:
Te hol voltál ilyen „sokáig”? – kérdezte.
Ez a portás jó fej, be nem állt a szája. Annyit dumált, hogy észre sem vettem az idő múlását – válaszoltam.
Persze a kérdés költői volt, meg sem hallotta a válaszom. Ismét lezárt a külvilág felé és véraláfutásosra szorította a karom az újabb fájás során. Közben megérkezett a fogadott szülésznőnk és az orvosunk is. Nyugodtak volta, az első szülés tapasztalatából merítve, velem együtt sima ügynek tekintették. Anya tudja a dolgát, mi, mint apró mellékszereplők asszisztáltunk a színdarabhoz. Bár nekem és a főszereplőnek ez még csak a jól sikerült premier utáni első előadás volt, a többiek már túl voltak több ezer szereplésen.
Medveanyu csak tette a dolgát, az én karom meg kezdett zsibbadni, de mit számít egy kis fájdalom, ha a vége eufória.
És akkor a következőnél ne tartsd vissza, told! – hangzott az utasítás és Anya úgy cselekedett.
Te jó ég, mennyi haj – lepődtem meg, mikor a feje búbja megjelent. Nővére szinte kopaszon született, de neki rengeteg haja van. Kis pihenés, köldökzsinór igazítás, már nem kell nyomni erősen, jön magától és kint is van.
Gyönyörű padlizsán színű magzatburkos kisfiam.
Felsír, hiszen milyen dolog már, itt kint spórolnak a fűtéssel, hideg van, meg nagyon erős a világítás. De ahogy megérzi Anya meleg keblét, megnyugszik. Ez, ez a lüktetés ismerős, ez adta bent is az ütemet. „Ta-tam…ta-tam…” – ez ANYA!
Látom az Anyát és a Fiát. Még összeköti őket egy zsinór, amit nemsokára én vágok el, de éppen most, a szemem előtt egy sokkal szorosabb kötelék keletkezik. És ezt a köteléket soha, senki sem vághatja el!